tegnap este, kimentem a szigetre, beesteledett és alkottam. nem tudom mit vagy miért és hogy kinek teccik vagy nem, de nem is érdekel, ilyen az ember. . . olvass, de láss is, mert mindíg a látszat mögött van a lényeg. . . jöjj rá. . .

A sziget partján ülök, s nézem, hogy a lemenő Nap utolsó sugárai mint köszönnek "jó éjt" a Duna habjainak, mik oly lomhán sodródnak tovább, nem törődve semmivel, miket az arany Nap, poshadtzöldből vérvörösre fest, úsznak, csak szüntelen. Ülök s nézem hogy sodorják el : virág, világ, semmi, szeretet, szerelem, gyűlölet, félelem s minden emberi érzelem mi körül vesz engem. Csak a dinnyehéj marad. Kopaszon, lerágva, az idő vassfogától megtépázva, árván és egyedül. Beleréved a tájba, s maga is azt tarkítja mit szüntelen néz. Nem hallom. Nem hallom mit súg a szél, nem látom mit mutat a víz, nem érzem az illatot. Nincs sok hátra, hát gyorsan mutatják, súgják, illatják, de hiába, falam mit más húzott elém nem enged. Törném én, de nincs mivel, hát csak kezem mardt, más nincs velem.

Töröm, zúzom, rontom én. Éget, sajog, repedez, vérzik, szakadoz kezem, vagy ami maradt belőle. Nyilal a fájdalom inról inra, vér csörgedez a kopott tégla halmokon. Átértem. A fal, a lepel lehull, de már késő. Itt van mitől a szél, a víz, az illat menekült. Itt csak én maradtam neki, más semmi. Átfesti az ég kékjét korom feketére, megáll a víz, a szél, az érzék. Mindenki ráfigyel. Támaszt nyújtva teremt pár pontot,ott, fenn. Mit eggyesek csillagnak, mások szellemeknek, egyesek szeretteink óvó szemének, vagy millió fényévre lévő izzó gázgömbnek, vagy esetleg halott szeretők megmaradt lángjának hívnak. Ki tudja mi az igaz. Mondd vaj mi lehet, nem érdekel mert úgy is azt hiszek mit én akarok, ilyen az ember. Felfedi arcát, ragyogó arcát, kövér arcát, mejről süt az ezüstös csillogás, a Nap fénye törik meg rajta mit ellopott a víztől. Gonosz arcát mely lassan átfordul fehérből vörösbe, méltatlanul, dühösen, irígykedve. Szeme izzik, lángol, s kis társaival beragyogja a fekete éjjelt mit kreált magának. Borítja rám leplét, mit szaggatva hullajt alá, mint könnyet, s kis cseppei lassan beborítják testem minden szegletét. Meghalt a levegő. Érzem teste nem meleg többé, nem árasztja, s belepi a hűvös, hideg holtestének hője a környéket. Meghalt a víz. Nincsenek gyermekei, hullámok, kik vidáman bukfenceznek anyjuk körül. Nem mozog, nem csinál semmit, nem létezik. Hideg víz, hideg lég hát mi kell még?

Meghalt? Nem. Az érzelem, az illat nem halt meg. Az eggyetlen lázadó ki tényleg elillant az éj elől s tart most velem, s kísér tovább egy életen át mert menni kell . . . így szól hozzád az Élet. Minden nap, minden pillanatban. Vándor vagy és minden nap tovább kell menned, sebes lábakkal és szegényen is, mert vándor vagy. . .  Kilépek a fal mögül. Véresen, szakadtan, vizesen, tépázott énemmel kit már nem akadályoz semmi. Hazautamon tart velem az illat. Mint apró tündér, ki most is vidám, ki repes és repdes köröttem, vagy vállamra ül mikor szárnyai nem bírják. Nincs másom nekem csak a tündér, az érzelem, az illat. A zöld illat, a kisbecknyi manóskanalas illat. Feldúlt lelekm nyugalomra lel, már nem fája szív a kéz az ész a váll a láb a hát. Tündér elalszik. Látom mint szemhéja befedi apró zöld szemét. Követem példáját én is. Elalszék, jó éjt.

meet u there